Kis Emese

Jelölő: Hodor Enikő, pedagógus, SzTT tag

Minden iskolában akad szerencsére egy olyan kivételes elkötelezettségű, kimagasló képességű és a szülőföld, saját közössége iránt határtalan szeretettel rendelkező személyiség, aki felülmúlhatatlan munkabírásával, irigylésre méltó kitartásával, elviselhetőbbé teszi a szürke hétköznapokat,

mosolyt csal a körülötte lévők arcára még a legsötétebb napokon is, egyszóval a szűk közösség lelkének a motorja. Ilyen Kis Emese Kézdivásárhelyen, a Bod Péter Tanítóképző falain belül és kívül egyaránt. Ezek felett, ha még nem volna elég, idegenvezetőként is tevékenykedik, amivel hozzájárul, hogy a környékre érkező turisták tudatában legyenek annak, hogy  milyen gyönyörű és történelmi helyszínekben gazdag területeken járnak. Az ajánlásból, mely e nívós díjra felterjeszti őt, érződik, hogy mekkora szeretet és rajongás övezi a tanárnőt szűkebb pátriájában, Kézdiszéken. Emellett a különböző megszervezett „villámcsődületek” folytán a diákok körében is hatalmas elismerésnek örvend a tanárnő, ami ebben a személytelen, techóriások és „kütyük” által uralt világban különösen nagy szó.

Berszán Lajos

Jelölő: Balog László, Sapientia EMTE, a Csíkszeredai Egyetemi Könyvtár vezetője

Az iskola megléte, az anyanyelven való tanulás lehetősége erdélyi magyar közösségünk megmaradásának egyik záloga. A költő is megírta közvetlenül a trianoni trauma után, hogy „(...) ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” Ezt Berszán atya olyan elődöktől tanulhatta meg, mint Erdély püspöke, Márton Áron, aki 1966 áprilisában pappá szentelte Gyulafehérváron. Nehéz időkben szentelték pappá, amikor Berszán atyának semmi reális esélye nem volt arra, hogy az ő küldetését véghezvigye. Az egyik oldalon ott volt a pap, másik oldalon az egész Ceauşescu-rezsim. Azonban Isten mégis azt akarta, hogy segítsen az ő nyáján, és lám, a ’89-es politikai fordulat után a kisebbségben élő magyarság egy olyan csoportját vette szárnyai alá, akik még a kisebbségi léten belül is a legmostohább sorsot tudhatták magukénak: a moldvai magyarságét. Ez az a népcsoport, amelynek nemzeti hovatartozását mai napig vitatja a hivatalos román tudományos világ és a politika is, hiszen ma sincs állami rendszerben magyar anyanyelvű oktatás és magyar mise sem a moldvai területeken. Itt töltött be egy hatalmas űrt Berszán atya és hozta létre a Gyímesfelsőlokon működő magyar iskolát, mely a közeli Moldvából is fogad gyerekeket, akiket anyanyelvükön tanít, oktat, nemzettudatukat erősíti. Olyasfajta munka ez, melynek gyümölcse hosszú-hosszú évtizedekre meghatározza a régió magyarságának sorsát, erősíti a moldvai csángók identitását. Kétségkívül megérdemli a Csutak Vilmos-díjat az atya, életpályája önmagáért beszél. (Részlet az Erőss Bulcsú értékeléséből.)

Márkus András

Jelölő: Kósa István, előadó Sapientia EMTE Csíkszeredai kar

Márkus András a cigányok papjaként olyasvalamit vállalt fel, ami nemhogy középtávon, de még hosszútávon sem garantál semmifelé kézzelfogható eredményt az elvégzett szakterületen. De reményt adó sugarak vannak, és ez Márkus atya rendíthetetlen Istenhitével ötvözve már egy olyan garancia, amit nem lehet és nem is szabad figyelmen kívül hagynunk. Márkus atya szerint a legnagyobb segítség a romaközösség számára, ha lelki segélycsomaggal támogatjuk őket, melynek első lépése az, ha emberként tekintünk rájuk. A felzárkóztatási folyamat első lépése lehet az oktatás kérdése. Iskola kell feltétlenül a templom mellé és akkor talán lesz jövő. Megszerettetni és kötelezővé tenni számukra az iskolát, és úgy tűnik, hogy ennek egyetlen motiváló eszköze a pénz lehet. De mégis megéri befektetni, mert ahogy a felterjesztő is írja hatalmas népességrobbanás várható köreikben, és az integráció  nem csupán az ő, hanem a (még) többségi magyarság érdeke is. Márkus atya több évtizedes munkája sziszifuszi munka, nem látványos annyira, mint más kimagasló közösségi személyek munkája, de mindenképp díjazandó. (Részlet az Erőss Bulcsú értékeléséből.)